KÉCZA SÁNDOR
„Pulykanyakat ennék vasárnap, jól megfőzve, bezöldségelve!” – fordultam asszonyomhoz, még a hét elején, hogy legyen idő rákészülni a nemes étek megfőzésére. Mert nem úgy van az kérem, hogy ripsz-ropsz, beledobáljuk azokat a koncokat, zöldségeket a fazékba, hogy azután vízzel felöntve rotyogják ki magukból az ízeket …nem, erre a mi konyhánkban rá kell készülni, ha már egyszer a ház ura kimondta a döntő szót, ami megmásíthatatlan és kőbe vésetett! És kellenek is azok a napok, legyen az a rákészülés, a várakozás ideje, érlelődjön maga gondolat is, hogy az egyik kedvenc kerül majd az asztalra. Mert bizony, a főtt pulykanyak, az az étkek étke, legalább is mifelénk.
Jani, ki felettünk lakik, ő az ismerője a különböző húsoknak, főként a szárnyasokénak s nem másokénak. Hentes ő, tudója mindannak, amivel e nemes mesterség bírhat, de e tudásnak hasznossá tétele már csak a baromfiakra vonatkozik, hisz messze kerültek tőle a röfögő disznók, a jámboran kérődző birkák, a bambán bámuló marhák, hogy az egyéb, már inkább a fantázia világába való, de ehető állatokról ne is szóljak.
Hozzá kell tehát, hogy forduljak, mert nagy dolgok vannak készülőben: pulykanyakakból készült levest kívánnék enni vasárnap! Tehát Jánosunk – mert adjuk meg néki a tiszteletet, hisz már túllépett a negyvenen, ami kor manapság becsülni való, férfiemberhez méltó – baromfiakat árul a szomszédvár piacán, bőrüktől, tolluktól megfosztott, kibelezett szárnyasokat, kellően feldarabolva, vagy éppen egészben hagyva, ahogyan a gondos háziasszonyok kívánják. Mert bizony, tűntek az idők, mikor ezeket a jószágokat a kofák árulták a piacon, kosarakból, ketrecekből emelték ki a tollasokat, hogy kellőképpen szemügyre lehessen venni milyenségüket, meggusztálni kvalitásaikat, igen, azok a háziasszonyok, azok a kofák már a temetőben nyugosznak … talán jobban is teszik, hogy így elrejtőznek, mert bizony a fejüket csóválnák, ha meglátnák a sok feldarabolt szárnyast a polcokon, ahogy azt a városi népek szeretik. Manapság bizony ritka az olyan háziasszony, aki magára vállalja baromfiak leölését – talán akadnak még vidéken, akiknek ez még a mindennapok része, de fogynak ők is erősen – nem feledkezve meg a kopasztás, kibelezés kényelmetlenségeiről. Nem, ma a népek inkább a konyhakész árut keresik, időt spórolván meg a fentebb említett műveletek elhagyásával. Hagyják így a dolgok nehezét a Janikra, akik megteszik helyettük azt, amit régen még megtettek a konyhák úrasszonyai.
Ugrasztom hát fel az asszonyt Janiékhoz, rendelje meg hétvégére a főznivalókat! „Legyen gondja a hentes úrnak, hogy ne valami hitvány, éppen serdült pulykakas kerüljön majd a fazékba, hanem valami termetes, a szerelmet már régen gyakorló hadfi nyaka kerüljön a bárd alá, amiben ott leledzik minden élv, ami ehhez az étekhez szükségeltetik!” – indítom útjára. Másnapra ígéri a mester a koncokat, s valóban, időben érkezik az ígért csomaggal. Pénz és áru helyet cserélnek, következzék hát a finomság megtekintése! Mintha egy strucc hajtotta volna fejét a bárd alá! Hatalmasak azok a koncok, három darabra vágva sorakoznak az asztalon, szinte még élnek, olyan frissek, tulajdonosuk talán reggel még a kukoricát szemelgette, nem is sejtve a ráváró, szomorú jövőt. Sorsa ím beteljesedett, tesz még egy utolsó szolgálatot, hogy szolgálja porhüvelyével a nyálát csorgató gurmandot.
Bizony mondom, van azon a nyakakon minden, mi szemszájnak ingere! A vastag izmok, amik oly’ peckesen tartották a büszke kakas fejet, a csontokból kitüremkedő velők fehér fonalai, ínyenceknek való igazi csemegék. És a karnyi vastagságok … megérte a pénzét a derék jószág!
Megszemlélvén, elbírálván a nyakak kvalitásait, már csomagolódnak vissza a maguk papírjaiba, s helyeződnek el a mélyhűtőbe, pihenjenek, várják meg a sorukat, a hétvégét, mikor főszereplői lesznek a vasárnapi ebédnek!
Hogyan eszem én a pulykanyakat?
Kevés bevezető illik a következő fejezethez, ok nélkül ne induljon be a nyálképződés, ne csigázzuk tovább az éhes olvasó kíváncsiságát feleslegesen. Megfőttek hát a nyakak, tálalásra várnak, míg az előző művelet, - főzés – az asszonynép dolga, tálalás
már az enyém, mert én tudom a módját, hová, mi kerüljön, milyen legyen a sorrendje a húsoknak, főtt zöldségeknek, fűszereknek.
Ott sorakoznak a tálcán az ebédhez kellők, a húsok, a zöldségek a fűszerek, színek és illatok minden mennyiségben. A sort a műanyag tálkák kezdik, elsőnek mindjárt a torma, az emberesebb, csípősebb fajtájú ami már megkönnyezteti az embert, majd a kímélősebb mustár, hogy hűst adjon az imént megégetett ízlelő bímbóknak, majd a paradicsom püré – jó, nálam inkább a ketchup – mellette a felkarikázott lilahagyma, egyelőre még sótlanul, nehogy idő előtt nedvet eresszen, majd a bors és a só szóró – legyen paprika is? – vonom fel a szemöldököm, tűnődve, hogy-e még szükség rá? Legyen… s így marad a paprikás tégely is.
Bal kéz felől – mert fontos, hogy megjelölje az ember mindennek a pontos helyét, legyen sorrend, kérem! - tehát balfelül teszem a zöldségeket tartalmazó tálat, ami nem is annyira tál, inkább valami lábas. Öregecske már, túlélt sok mindent, fehér zománcát kikezdték az évek, az elmosások, az estleges koccanások, de eddig jobb még nem találtatott, ami a helyére került volna. Gazdagon rakott ez az edény, tetején a szétbomlott karfiol virága halmozódik fel, a sárgálló répák hozzák a körítést, majd a fehérrépák adják magukat, elegyest a zeller és kalarábé darabokkal. Tűnődve teszem a halom tetejére a héjába főtt hagymát, majd meglátom, kapok-e kedvet hozzá a húst majszolva? Kárba sem így, sem úgy nem vész, hisz ha megmarad, teszem majd a holnapi levesbe, az íze oda is illik. Jobb kezemre kerül a lényeg, a három főtt nyakat tartalmazó edény. Jobbra kell az, kérem, az erősebb kézhez, amivel markolni, törni lehet! Mert ketté kell törni azt a nyakat, hogyan másként jutnánk a vastag fonalként kibukó velőhöz? Ami magába sűríti mindazt, amit csak az ilyen kellemetes nyak ízben tartalmazhat! Bent ne maradjon már, hogy szívogatni kelljen, illúzióját rontva a fenséges habzsolásnak! Már csak a kenyeret kell adni a tálcára, három vastag szelet kívánkozik melléjük, hogy törni lehessen, ne morzsolódjanak szét az ember tenyerében. Villát is kerítek, - inkább csak dísznek – bár sokat használni nem fogom, mert ehhez az étkezéshez a kéz, az ujjak a legfontosabb szerszámok.
Halomnyi szalvéta, csontos tányér szükségeltetik még, ők már csak az asztalra kerülnek, ami asztalnak van még egy fontos szerepe: tartója lészen a sörös palacknak és az ő korsójának! Itt álljunk megy egy pillanatra! Sör vagy bor illenék jobban ehhez az étekhez? Borban a könnyebb, savanykásabb rozé tán? Vagy a száraz fehér? A kérdés inkább csak akadémikus, mert már reggel meghozattam az üveg barna sört, ami testesebb, erősebb, dúsabb, inkább érte nyúlnék szívesebben, ha öblíteném a vastag falatokat.
Gyertek, hát gyertek nyakacskáim, ti ketten, jó húsosak, te harmadik meg húzódj hátra, hogy csak a levesnél legyen szereped, hisz még az is lehetséges, hogy nem vagy testvére a dúsabb nyakaknak, te csak kis tojó fejecskét hordoztál, míg amazok délceg kakasok díszei volt! Ők a méltóbbak, hogy étkemmé váljanak, míg te, ki igencsak vékonykára sikeredtél, puha húsoddal gazdagíts a levest, ízeddel, látványoddal, hogy majdan finom ujjú női kezek forgassanak, apró gyöngy fogak harapjanak.
Veszem kézbe hát az elsőt, a leggazdagabbat, meggusztálom, eleget tesz majd azon kívánalmaknak, miket támasztok ellenében? Igen, ő a megfelelő arra, hogy vele kezdjem a lakomát, roppantom hát ketté, szertartásosan, ahogy illik megtisztelni ezt a felséges madarat. Szállnak is rögtön az illatok a légbe, gőzölögve a törött csontból, a szakadt húsból, ínakból, még egy kis darabka velő is kióvakodik az egyik csigolyából. Vele kezdem hát, húzom ki óvatosan, hogy azután étvágygerjesztőnek forgassam a számban, ízlelgessem. Megérdemli, hogy kísérőt kapjon az útjára a gyomrom felé, nyúlok is a korsó felé, hogy pár korttyal siettessem. Komolyabb falatot kívánnék, bontom le hát a húst a csontjáról, jó két ujjnyi szakad le, szálasan, ropogósan. Őrlődik fogaim között … az első, az igazi falat! Hús ízét érzem, illata száll orromba, fűszerek köszönnek vissza, mind, amikkel együtt főtt a lábasban és amikkel én gazdagítottam az imént, a bors, a paprika, a só mind együtt alkotják egészet. Kenyeret török hozzá, ne álljon magában, majd a zöldségeket mustrálom, nyúlok a fehérrépa után, majd egy szívósabb, ropogósabb kalarábé következik a maga erősebb ízével, gyönge karfiolok között matatnak ujjaim. Újabb falat következik, erre már tormát segítek, késhegynyit, elengedőt, kicsit tétovázva, hogy mustár is kerüljön a falatra? De nem, még korai, ha már elteltem az ízekkel, akkor kell a mustár, hogy pezsdítse meg fáradó ízlelő bimbóimat. Újfent a zöldségek felé fordulok, talán nem figyelmezek rájuk eléggé, hogy lassan melegüket vesztik? Jöjjön hát az édeskés sárgarépa, kövesse őt az egybefőtt hagyma, levelezve, kibontva héjából. Újabb falat következik, lassan karcsúsodik a nyak, ehhez már a lila hagyma dukál sózottan adja magát, karikára bomolva. Lehántom a csontról az utolsó falatot is, más már bizonyára félretenné, nem úgy én! Mert ott vannak az apró porcok a csigolyák körül és között, az apró finomságok, ujjheggyel csipegetem ki a kicsinyke falatokat. Sört érdemelnek, kortyolok is hosszan a kesernyés italból. A répákból válogatok ismét, a sárgábbikból kevesebbet, hagyom inkább a levesbe, hol az asszony ízlelgeti kedvtelve, a fehérebből többet, valahogyan markánsabbnak, férfiasabbnak érzem azt az ízt. Végre előkerül a zeller gumó is a tálból, kicsinyke, hitványka, csak az ízét adta a levesnek, húsnak, így gyorsan elbánok vele is. Ideje már a sörnek ismét, hosszan kortyolom, öblítem át a számat. Érzem, hogyan telik a gyomor, kicsit megpihenek, időt adok magamnak, ne tűnjék oktalan falásnak, habzsolásnak az, amit én az ízek élvezetének tartok. Sokat nem várhatok, mert jaj, hűlnek a finomságok, értéküket, erejüket vesztik, ha nem kerülnek időben sorra! Következik tehát a második konc! Méretes ez is, marokra fogva töröm kettőbe. Óvatosabban szedem le róla húst, az éhem már elvertem, ez már az étek öröme, jól eső érzés, hogy hiányérzet nélkül ehetek, nem kell keresnem, hiányzó ízt, illatot. A leszakított szálas húst már a mustárba forgatom, talán kicsit több kerül rá, mint szándékomban állt, mert a harsány ízt kenyérrel kell csillapítanom, sörrel kellő képpen megöntözöm. A következő falatot is a békésebb répákkal kísérem el, s tüzöm villára a karfiolok maradékát. Kezdek eltelni, így nézegetem a másik darabot, fogjak-e hozzá, vagy hagyjam hűlni, hogy majd délután csipegessem le róla a húst, apránként, ahogy kedvem tartja? Legyen így, maradjon hát a tálban! Az utolsó korty sört indítom útjára, még török mellé kis falat kenyeret, búcsúzóul egy répát is elropogtatok …és elég! Mellettem a megtelt csontos tányér, húsocska már alig maradt a csontokon, csak annyi, hogy az éhes verebeknek is jusson belőle. A zöldségek halma is megfogyatkozott valami még maradt, hogy holnapi levesembe jusson, ahol már a finomra főtt tésztával találkozik.
Lassan megelevenedik körülöttem a világ, térnek vissza a színek, zajokat hallok, emberi beszédet, érzem a fotel kényelmességet, visszacsöppenek e világba, s hagyom magam mögött az érzékek birodalmát. Véget ért az én ebédem!
Tehát a nyakleves, azaz inkább nyak leves. Trilógiám harmadik gyöngyszemét tárom a nagyérdemű elé. Mert, úgy-e, vettem már pulykanyakat, meg is főztem, a koncokat el is fogyasztottam … azaz álljunk már meg egy pillanatra! Megrendelni ugyan én rendeltem azokat a levesnek valókat, de a főzésükhöz sok közöm nem volt, de az elfogyasztásukhoz annál több! És itt a „maradék” … na ne! Hogyan lehet a leves maradék? Hisz ebben dobog a pulykanyak szíve, hogy ezzel a képzavarral éljek!
Hej, azok a nyaklevesek … merengek el most, kis időre. Mert azokat bizony apám osztotta ki nekem, ha rossz fát tettem a tűzre. A nyak levest meg anyám mérte a tányéromba, ha eljött a vasárnapi ünnepi ebéd. Mert bizony, akkor került az asztalra! Addigra apám végzett a kifőtt konccal – valami csak lehet a genetikában,- beleivódhatott a génekbe a főtt pulykanyak szertartásos elfogyasztása? Szálhatott-e apáról fiúra? Talán igen, talán nem, bízzuk a tudós emberekre ennek a fontos kérdésnek a megoldását.
Ejh, mennyit beszélek megint össze-vissza, merengek a múlton, mikor a jelen levese gőzölög már az asztalon. Na, ácsi, hátrább az agarakkal! Ne vágtassunk előre a történetben szertelenül, mint a lovak, kiknek a nyakába vetették a gyeplőt! Adjuk meg a módját ennek a leves evésnek, úgy, ahogy kell! Mert megérdemli! Hisz annyi mindenről kell szólnom … Vegyük mindjárt elsőnek, hogy ki a főzője ennek a levesnek! Nem más, mint a nejem, ki elsajátította ezt a tudományt, és így szálltak az ízek, anyósról menyre, gazdagodván újabb asszonyi fortélyokkal. Mert akármennyire is azonos a receptúra, a két leves már nem lehet ugyanaz. Mert más asszony főzi. Minden stimmel, de azért már más fő ki azokból az alapanyagokból. Ebből kicsit több, abból kicsit kevesebb, s már is változik az íz. Nem rosszabb, nem jobb, egyszerűen más.
Eleget filozofáltam már, együnk hát … azaz inkább csak én egyek. Merjek merni a lábaskámból … De jó, hogy eszembe jutott ez a lábaska! Mert nekem abból kell ennem! Kell??? Igen kell. Mert ez a lábaska, most már nevén nevezem, ez a „kübli”, az enyém. (Felejtsük el ennek a névnek egy másik, dehonesztáló jelentését, ami börtönök világába visz el minket.) Nem másé, az enyém. Mert a múltból maradt rám, együtt nőttűnk, cseperedtünk, együtt hullajtottuk zománcunkat, együtt pattogzott le rólunk a festék … sietek is ki a konyhába, hogy szemügyre vegyem milyenségét. Mert bizony, eddig csak ettem belőle, közelebbi ismeretség nem kötött hozzá. De most itt az alkalom, lássuk csak … a színe olyan barnás … nem is az, inkább vöröses … szóval olyan, na! Ez persze a külcsín, már ha eltekintünk a ráégett koromtól, a rozsdafoltoktól. Hoppá! Nézzük csak! Van ezen írás, ott a fenekén, amit már annyit ért a gáznak lángja. Kevés már a betű … de lássuk, mit vesz ki belőle már az öregedő szem. „Bonyhád” … bizonyára ott került présgép alá … alatta még betük, számok, igen, a számokkal már boldogulok, 13 forint, 50 fillér. Atyavilág, hisz ez antikvitás! Én múzeumi tárgyból eszem a levesem?! És bévül … megakadok a színnél … szürkés is, fehér is, olyan mintás is, ahogy ráfújták a festéket … meg olyan kopottasan fekete a máz alatt. Persze, ehhez a küblicskéhez tartozik két fül is – azért lábas – erősen odaapplikálva, ahogy nézem, forrasztással tették szorossá ezt a köteléket.
Ez tehát az edény nézzük tehát a belevalót, mert mindjárt elfogy türelmem! Azaz, dehogy. Mert még mondanom kell valamit. Mint említettem, a főzés nem az én dolgom volt, de a melegítés, az már igen! Mert, úgy –e, tegnap becupákoltam alaposan, így a leveshez már nem volt érkezésem. Kellett ez az egy nap, pihentető a gyomornak.
Következzék hát a szertartás! Előjön a kübli a konyhaszekrényből, s helyeződik az asztal közepére. Köréje halmozom mindazt, amit a leveshez szükségesnek tartok. (Jó sokára jutottam el idáig, nem?) Mivel alapozzak? Hát nem a lével, az biztos! Vegyünk egy réteg tésztát az aljára? Veszünk. Már fel is kanalazok egy félmaréknyit a cérnametéltből, besegítve a kimaradt pár szálat a többi mellé a kübli pereméről. Szóratja az apróra vágott petrezselyem- és zellerzöld. Pár szál főtt sárgarépa színesíti a halmot. Most csepegtessem rá a csípős paprika krémjét? Legyen úgy. Hoppá, ez több lett a pár cseppnél, égetni is fog, ha eljön az ideje! Bosszúsan rakom tovább a zöldségeket, zellert és kalarábét, kicsit darabosak, de én úgy szeretem. Még egy halom tészta kerül a házi ikebanára, nyomtatónak. Karfiol darabkákat kanalazok rá, némi fehér répával elegyest. És lám, ott incselkedik a főtt hagyma is, levelekre bontva kerül a többi mellé. Telik az edény, becsülettel … de hol van még a vége! Mert most jön a java! Késsel farigcsálom az apró húsdarabokat a tegnapi nyakról, tenném én egybe, szívest, örömest, de már nincs elég hely, kikívánkoznék a lábasból. Bőkezű voltam magamhoz, helyet alig hagytam a karfioloknak, pár szem maradt, s kerül bele töltelék anyagnak. Sózzam most? Mert olyan étel nincs, amit én utólag meg ne sózzak. Sózok hát! És ha már ott a borstartó, borsozok is, hangyányit. Na, ekkora hangyát sem láttam még! Már majd a peremig ér a halom, de muszáj még megtésztáznom, mert akkor nem áll meg benne a kanál. Úgy, felállítva! Ez már az utolsó adag a cérnametéltből, még egy kis petrezselyem zöld díszítésnek és kész a nagy mű! Igen ám, de hova kerül most a leves? Hát … úgy, óvatosan, apránként rámerve, hadd telítődjék az edényi! Óvatosan bánok a merőkanállal, lábaskám a befogadóképességének a határára ért. Levessel meg nem lehet púpozni, úgy-e? Talán ha két milliméternyi hely maradt még a perem és a levesszint között. Mert kell az a hely, hogy lehessen kanállal kevergetni miközben melegszik a leves. (Amit nejem már következetesen tészta főzeléknek titulál. Lehet benne valami …)
A gázon a legkisebb rózsát gyújtom be, azt is kislángra veszem, majd a művelet legkényesebb része következik: óvatos áthelyezése a küblinek a gáztűzhelyre. És sikerül! És nem csöppent le semmi! A többi már a láng melegének a dolga. Meg az enyém, hogy óvatosan kavargassam, fordítgassam bele a zöldségeket a tésztába, mozgassam meg a pirospaprika krémet, hátha nem lesz vadítóan erős a lé, elegyedjen a só és a bors, a húsdarabkák is vegyüljenek a többihez. Színesedik a leves, kezd párállani, öröm ebbe az illatba beleszagolni. Majdhogynem forrásig hevítem, nehogy kihűljön, mire a végére érek. Még belekóstolók, az íz remek – hiába no, nem először csinálom – hibázni már alig tudok … azaz, kicsit csípősre sikeredett, sebaj, több is veszett Mohácsnál! Még egy rottyantás, és máris emelem le a küblit a lángról, s teszem rá az asztalra. Megmerítem a kanalam … és csak eszem, és eszem!
Köszönöm, múzsám, hogy ilyen jóllakattál!
5 megjegyzés:
Ezt nevezem levesistenítésnek, én is szeretem a pulykanyakból készültet is, a tyúkból-marhából-karajcsontból-velőscsontból-töltött csirkéből főzött variációt is, sőt a legegyszerűbb csirkeaprólékost is, a húsleves maga a gyógyszer, mindenre jó !!!!!
Egészségedre !!!
Köszönöm a szerző nevében, továbbítom neki! :-)
Most már húslevest kell főznöm, mert mire elolvastam ezt a remek írást, már az illatát is éreztem. Megyek pulykanykat venni miattad. :-)
Átadom a szerzőnek!
:-)
Köszönöm szépen! :)
Megjegyzés küldése