Akkoriban az Isartal motoroson voltam. A hajón olvastam Katona Miklós könyvét a Csingtau 1914 című regényt.
A regény főhőse, az Erzsébet királyné csatahajó (SMS Elizabeth Königin) első tisztje, a regényben egy alkalommal kifakad, és egy monológban siratja el a haditengerész erkölcsöket. Búsul a „tengeri lovagkor” végén, mert a tengereken az első világháborúig tartott a lovagkor, addig minden tengerészt megmentett az ellenfél is, akkor még megelégedtek a hajók elsüllyesztésével, a technika elpusztításával, addig nem volt divatban a tehetetlen, tengerben egy szál deszkába kapaszkodó tengerészek lemészárlása.
Ennek kapcsán elmondhatom, hogy bennem is motoszkál valamiféle hasonló érzés, mint abban az első tisztben. Mert én is, és az én korosztályom is megérte valaminek a végét, valaminek, ami véget ért 2000 novemberében, amikor az utolsó magyar tengerjárót eladták, ami az igazi flottához tartozott, és ezzel eltűnt a világtengerekről a magyar lobogó. Mert lehet, hogy valaki, vagy valakik újjáélesztik a magyar tengerhajózást, de az már gyökeresen más lesz, mint amit mi csináltunk. Az a kor technikai színvonalának megfelelő lesz (remélhetőleg), és azokon a magyar hajókon már nem használják majd a szenyolettó, az amerikáner szavakat és a pasztéka helyett is keresnek valami angolt.
Mi az útnak a végén állunk, s azt látjuk, hogy nincs, aki folytassa, nincsenek, akiknek átadhatnánk tudásunk, nincsenek se malik, se hajóssuhancok, vagy tanulómatrózok, de kezdő stopák se akik megtanulnák tőlünk a sok gyakorlati tudnivaló mellett többek között a tengerésznyelvet.
A gyűjtőmunka türelmet, kitartást igényel. Amikor már-már úgy tűnik, hogy befejezi az ember, akkor valahol kipattan egy szikra, és lángralobbant valamit.
Az ember ráébred, hogy a világ nem úgy kerek, ahogy magának elképzeli, kitágul a horizont, és rájön: az igaz, hogy a tengerészek nyelvét meg kell menteni, de…
De vannak más vízi emberek, akikkel szegről-végről közös nyelvet beszélünk, mondhatnánk: azonos nyelvcsaládba tartozunk.
A folyami, belvízi hajósokról van szó, akik között sok volt tengerész van, ezek átadták a mi szavaink egy részét. De köztünk is sokan vannak, akik a folyamhajózásnál szolgáltak, mielőtt a tengerre vetette volna őket a sors és a kalandvágy.
Ezért a gyűjtőmunka kibővült: a folyami, belvízi hajósok nyelvét, szavait is össze kell gyűjteni.
A kötet szószedetének második része, a Beszéljünk hajósul az ő szavaikat, nyelvi fordulataikat tartalmazza. Azonban ez a nyelv élő, a mai napig dinamikusan változik, hiszen a folyamhajózás nem szűnt meg hazánkban, nekik van utánpótlásuk, és bízvást elmondhatják: van jelenünk, és bízhatunk a jövőben is. A vízi emberek társadalma azonban nemcsak belőlünk, hivatásos hajósokból és tengerészekből áll. Szintén erősen kötődnek a vízhez, a hajózáshoz, még ha másként is, azok, akik vitorlásokra, jachtokra szállnak, hogy a hullámokat meglovagolják. Ők is sajátos, nyelvet használnak, és bár ez a nyelv elég távol áll a hivatásosokétól, ne feledkezzünk meg róluk se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése