Június 12. kedd, úton, Setubal horgonyon.
... Beszéltem az asszonnyal, édesapámék meglátogatták, és így lasagne volt vacsorára, hát, ha még egyszer ilyet mond Enikõ, akkor nem tudom, mit csinálok! Skandalum! Már rohadtul unom ezt a monoton kaját. Most majd kapunk zöldségeket, meg talán némi felvágottat, szalámit, sajtot és egy kicsit változatos lesz. Mert most éppen az a helyzet, hogy aki napközben éhes, az ehet mustáros kenyeret vagy majonézes pirítóst (ha talál kenyeret!). Aztán elfogyott a mosópor is, és hiába mondtam a kaftánnak, motyogott valamit a spórolásról, kíváncsi vagyok, rendelte? Mert neszkávét nem, azt biztosan tudom, mert megnéztem a leadott rendelést. A szalonban már nincs kávé, a hídon még két napra való van, aztán kész... Ilyen se volt még!
Délután azt mondja Krisztián:
- Sajnos nincs burgonya a csirkemájhoz, így rizst készítek.
- Hát miért nem készítesz krumplipürét rizsbõl? - kérdeztem, humornak szánva. És õ úgy is vette, mert jót mosolygott.
Aztán kaptunk némi élelmiszert. Az új módi szerint, nem Setubalból hozták, hanem 400 kilométerrõl. Nem értem.
Viszont Krisztián se mehet a szomszédba egy kis hülyeségért, és hogy "megviccelhessen" képes volt újrafõzni a vacsorát: este a frissen érkezett élelmiszer jóvoltából krumplipüré volt a májhoz.
- Ahogy kérte chief, készítettem rizsbõl pürét , mondta és teli szájjal vigyorgott.
Június 18. hétfõ, úton, Vizcaya.
Délelõtt mostam. Aztán egy kávéval a kezemben felmentem a pupára, ott ült Razvãn és Krisztián.
- Chief, ma ukrán borscsot készítek! - fogadott a szakács. Innentõl megvolt a téma, kitárgyaltuk, ennek az ételnek minden "csínját és bínját", már amennyi "csín és bín" két olyan fõzõember rendelkezésére áll, kiknek a hazájában nem nemzeti eledel. Az alapvetõ különbség az volt köztünk, hogy a román szerint meg kell mosni a céklát, ám szerintem nem (és a lengyel szakácsoknál nem is láttam). Az után, hogy azt kezdte ecsetelni, hogy a lusta szakács nem mossa ki a céklát fõzés elõtt, lassan rávezettem, hogy ahány nemzet, ahány vidék, ahány háztartás, ahány szakács, annyiféle recept. Ezt kézséggel megerõsítette, és abban maradtunk, hogy a lengyel az orosz és ukrán ételek különbözõek, mert a lengyel barszcznak hívja, a másik kettõ borscsnak.
Így viszont ma már kíváncsian várom az ebédet.
Hát kérem, megmondom az õszintét, nekem ízlett. Megkérdeztem Ilját, õ azt mondta:
- Chief, ez ukrán borscs volt, és finom.
Megkérdeztem a kaftányt.
- Hát, István, ez nem az igazi! - csodálkoztam is volna, ha neki valami jó lenne, amit nem ő csinált! - Az eredeti orosz borscs vörös a céklától, és a legjobb marhahúsból készül. És olyan sûrû, hogy megáll benne a kanál! - ezt természetesen nem mondta, hanem mutatta!
Ebbõl azt vonom le, hogy ahány ház, annyi borscs, barszcz, meg céklaleves. És emlékszem Viktor bátyó borscsára, amit a Lys Carrieren készített. Na, az aztán bûn rossz volt! Semmi hús, csak egy szekérderék répa, krumpli és cékla... Ide teszem emlékeztetõül a fotót, amit a Lys Carrieren készített rólunk Leszek, a gépész.Június 24. vasárnap, Bassens, úton.
Manõver elõtt lementem a szalonba, hogy egy falatot egyek, mert kávét akartam inni. Hát a hûtõszekrény olyan üres, hogy annál üresebb legfeljebb az ûr, bár az tele van rádióhullámokkal. Ez azért felháborító ám! Nem is miattam, mert egye fene, nem eszem, de a srácok, akik nehéz munkát végeznek, még egy szelet kenyeret se tudnak megkenni. Mindenesetre lefényképeztem, és szükség esetén elküldöm Mr. Kremersnek. Ha szívesen tanulmányoznád nagyban, csak klikk a képre.
Délutánra kissé elkezdtünk lityegni. Este váltáskor azt kérdi a barba: - István, miért vettetek neszkávét? - ugyanis Józsival hozattam magamnak tegnap, és õ is vett magának.- Mert hamarosan elfogy - mutattam az üveget a hídon levõ kis pulton. - Van a kabinomban - mondja, és ettõl nem lopódott a szívembe. Ugyanis a legénységi szalonban már vagy tíz napja elfogyott, és tetszik, nem tetszik, én is a legénység tagja vagyok, nem igénylek különleges elbírálást, külön kaját, meg semmit, amit a matrózok nem kapnak meg. - Az, hogy a hídon van még, annak köszönhetõ, hogy kevesebben isszuk.
Június 27. szerda, úton.
Délelõtt tízkor keltem, mert muszáj, ha este aludni akarok. Kávé, és jön Józsi úr a gépházból.
- Pista - áll meg az ajtóban felháborodottan , voltál te olyan hajón, amelyik állandóan teljes sebességgel ment?
- Nem, mindig volt mintegy 15 százaléknyi tartalék.
- Na, ugye! Itt meg állandóan full speeden járunk, most egy picit visszavetettem, és rögtön nem tetszik ennek, már pufog érte. Pedig elõtte megint kezdett "pufogni" (a fõgép), most pedig szépen jár (nem a kaftán, a fõgép). A hõfokok is tökéletesek. Inkább azzal foglalkozna, hogy nincs kenyér reggelihez, és amikor kértem, a szakács azt mondta, el kell zárnia, mert a fiúk megeszik!
Hát kérem, most szóljon hozzá valaki! Ez egy olyan hajó, hogy a legénység megeszi a kenyeret! Botrány! Ahelyett, hogy a takarékba raknák, mindig csak megzabálják! - Hát így aztán nem érdemes ezeknek venni semmi kaját!Tessék mondani ez most koncentrációs tábor, vagy egy német tulajdonos által fenntartott, EU-s munkahely, mert még azt se lehet mondani, hogy a lobogó... mert az is máltai! És a cég, amelyik alkalmaz, ciprusi, tehát dettó uniós. Ehhez csak annyit, hogy idejövet azzal szédítette a szakácsot, hogy itt kapunk némi élelmet, amivel július elsejéig kihúzzuk, és mit tett: odaadta az ügynöknek a listát, hogy ez a rendelés, faxolja el Rostockba, és persze indulás, nincs kaja, viszont ezt kapjuk meg Castellonban, és utána majd ki tudja mi lesz? Természetesen nem lesz elég élelem ezután se! Valamit tenni kell, mert ez nem fordulhat elõ még egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése