Az a helyzet, hogy kicsit megdolgoztatja az agyamat, hogy a túró és a sajtkészítés után maradt savót mi mindenre használjam fel?
Most egy burgonyakrémlevest készítettem.
Közben az is eszembe jutott, hogy érdemes átnézni, ki mit blogol ki, milyen ételek vannak túlsúlyban. Ez akkor ötlött az eszembe, amikor átnéztem a receptjeimet.
Mert én úgy csinálom, hogy a gugli olvasóba teszem a blogokat, ott megnézem, és amelyik tetszik, arra kattintok, majd pdf fájlba nyomtatom a Print Friendly alkalmazással. És ezekhez a blogokhoz kommentelek is. A napokban végignéztem, hát levesből majd annyi van, mint másból. Ez is azt mutatja, hogy eléggé leveses vagyok. Meg az is, hogy a blogomban sok leves van.
Miként ez is:
A burgonyát karikára vágtam, mert az már tuti volt, hogy habart típusú leves lesz, bár habarás nélkül, és ebbe a krumplit csak karikára vágom.
Egy szál pórét felkarikáztam, olíva olajon megdinszteltem, rádobtam a burgonyát, megkevertem, majd felöntöttem a savóval. Sóztam, borsoztam, és majoránnát dobtam rá vagy két kávéskanállal, hiszen ez a lelke ennek a levesnek. Amikor a burgonya majdnem teljesen megfőtt, a felét kiszedtem, botmixerrel simára zagyikoltam a levest, adtam hozzá vagy két deci tejszínt (házit, annyi van, hogy nem tudok mit kezdeni vele, heti négy liter tejről! Éljenek a tehenek! Kép nincs!), és óvatosan visszatettem a burgonyakarikákat.
Felforraltam, tálaltam, az enyémet megszórtam egy kis finom csípős paprikával.
Hét végén elfogyott a kenyér. Azt mondja a Seafalconné:
- Isti, nem akarsz kiflit sütni? Olyan jól tudod!
Hát lehet ennek ellent állni? Ugye, hogy nem. És ha már kifli, akkor legyen kenyér is. A kenyérrel nem sokat faxniztam:
1/2 kiló finom liszt, 10 deka tönkölybúza liszt, 10 deka rozsliszt. Sót nem tettem bele, mert a legutóbbi sajtkészítésnél sós sajtot csináltam, és annak az íróját használtam fel, ami dög sós volt (a sajt viszont nagyon kellemesen sós!) 3 dekányi élesztőt megfuttattam cukros vízben, összegyúrtam, kelesztettem másfél órát, majd összegyúrtam, formába tettem, majd be a sütőbe 50 fokra állítva. Húsz perc alatt szépen újra feljött, ekkor ráturbóztam 200 fokra. Amikor barnulni kezdett a sütő aljába toltam egy tepsit egy centinyi vízzel. Kisült, és kész...
A kiflihez a receptet most Gizitől szereztem. Ez hidegen kelesztett, de itt most én bemószerolom Gizit, mert működ a recept meleg kelesztéssel is! Annyi a változtatás, hogy szintén sós savót használtam hozzá.
És még egy dolgot hozzátettem, mint a nagy és hatalmam eszem megnyilvánulását:
Négy kiflit az összecsavarás előtt megkentem gyömbéres fokhagymával, a másik négyet meg zöld magkrémmel. Igazság szerint, tizenkét darab kiflit állt szándékomban, de nyolc mellett nem volt hely még négynek. Így a harmadik adag egybe sült, cipónak.
Hát ne tudd meg, hogy milyen finomak lettek! Harapható, nem összelapuló, ha kiszúrod és kiereszti a levegőjét...
Amióta sütök kenyeret és kifliket, sajnálom a pékeket. Az igaziakat, akik tudnának kenyeret és kiflit, meg zsömlét is sütni, ha nem kellene a szakmát feladni a "modern" pékgépek miatt.
Fehérjenapra készítettem ezt a kaját.
A csirkemellet csíkokra vágtam, és készítettem neki egy kis pácot. Ehhez házi tejszínt használtam, de most nem mutatom meg a szénakaszálógépet, ami a tehénkének vágta a szénát, ami megette, att sok tejet, és én tejszínt szedtem le róla.
A páchoz mustárt, kevés olíva olajat, sót borsot, friss kakukkfüvet és petrezselyemzöldet használtam. Ment a hűtőbe, majd három óra múlva elkészítettem:
Olajat hevítettem a wokban, beleöntöttem a csirkemellet, megszórtam alaposan curryvel és kevés csilivel, és pár perc alatt megsütöttem.
Tálra vele...
A wokban igen kevés olajon megpirítottam külön-külön a csíkokra vágott sárgarépát, a káposztát, és a kelkáposztaleveleket. A cékla maradt nyersen és a csípős paprikát se sütöttem.
Össze kellett kevernem, és kész is volt az ebédem...
Na, most megmondom a tutit kérem, én a büdös életben nem ettem bálmost. És ez még hagyján, de az is egy nagy igazság, hogy amíg az erdélyi Márti blogger nem szólt, hogy a savóból milyen finom bálmost lehet főzni, addig nem is hallottam róla.
De mára helyzet tök megváltozott.
Mivel akkor hallottam, és most volt savóm és túróm, ezért nem tartott semeddig elkészíteni! És nagyon szívemből mondom, hogy megszerettem. Mert ez a recept is azt igazolja, amit oly sokszor elmondtam, hogy minden, ami hagyományos, és egyszerű, az a legfinomabb!
Most nem Ádámtól és Évától, azaz onnan kezdem, hogy végy egy tehenet, és a hátsó input-outputhoz engedj egy jól begerjedt bikát... Mert annak nem tej lesz az eredménye, hanem bizonyos idő múltán egy efféle aranyos jószág:
A kisborjú, amely miatt tejszűke van még, de két nap, és lehet fejni a mamát...
Ő egy éppen egyhetes kis bikaborjú, tekintsd a képet bónusznak a bálmos mellé.
Szóval ha az aludttejet jó melegen tartod, elkülönül a savó és a fehérje. Én speciel a cserépkályha tetején tartom, ez az egyik legfontosabb része a házi tejüzemnek, és még rejtve is van a hülye EU elől.
Ez mai kép, de mára maradt egy kevéske tegnapi túró, volt egy nagy befőttesüveg savóm, és a mai aludttejről megint leszedtem friss tejfölt.
Nos, ehhez csak egy kevés kukoricadara kell, és lehet bálmost főzni!
Persze az ember internetalapú okossággal vértezi fel magát, meggugliztam a receptet, hogy lássam azért, hogyan is készítik mások?
Nos, ahány recept, annyi bálmos. A lényeg, hogy mindenki áradozik, hogy a nagymamája, meg az anyukája, meg az ángya milyen finomat főzött. A lényeg az, hogy savanykás lébe kell a darát tenni, legyen az aludttej vagy joghurt meg tej esetleg tej-kefir keveréke, vagy tej-tejfel turmix, vagy sós tej, és később megy bele joghurt. Szóval az én savóm mindenképpen nyerő. A mosolygattató az, hogy senkinél nem olvastam a savót.
Tehát felforraltam, kicsit sóztam, és vékony sugárban adtam hozzá a kukoricadarát. kevertem, kavartam, amíg egy képlékeny puliszkát nem kaptam. Hozzáadtam a túrót, és jó két kanál friss tejfölt. Eldolgoztam, ezzel kész. Hagytam még egy fertályórát degedni, vagy hogy jobban értsd, sűrűsödni.
Eztán tálba kanalaztam, tettem rá tejfelt, és megszórtam füstölt sajttal. Ez utóbbit azért tettem, mert egy recept azt írta, hogy keverjek bele füstölt sajtot is.
Hát kérem, egy nagyon finom, enyhén savanykás, krémes, omlós, zamatos, selymes bálmos az eredmény, amiből Seafalconné is evett, annak ellenére, hogy kijelentette, ma nem vacsorázik!
Ha elolvastad, megérdemelsz két jutalomfotót:
A jobboldali tehenke adja a tejet, a baloldali még szoptat, de két nap múlva már fejik őt is.
Nagyon barátságos jószág, jóindulata jeléül megkóstolta a farmerom szárát...
Egy kis csendet kérek! Hallod a fanfárokat? Ugye...? Nos ez az asszonykám tiszteletére szól, aki "megfőzte" a világ legjobb kapros, túrós lepényét!
Az úgy volt...
Nem. Kezdjük az elején: amikor a palócföldi ősökhöz látogattunk, Ángyika mindig készített kapros, túrós lepényt. Eddig az volt a csúcs.
Mától az asszonyé!
Hogyan készül?
Végy egy tehenet. Mondjuk egy ilyet:
Ez egy nagyon jó tehén, aki mostanság az istállóban tartózkodik. A napi elfoglaltsága mindössze annyi, hogy amit az első inputon belétáplálnak, azt megeszi.
Miután megette reggel, este lehet menni, és a hátsó alsó outputon tejhez lehet jutni. Ha esetleg nem tudod, hol keresd a tejelő szerkezetet, gondolj a sváb nóta megfelelő sorára:
"... tehénke lápa köszt fan ety kepel,
mellyet a tej fégett ránkatni kell...":
Miután az outputon keresztül tejhez jutottunk, haza kell vinni, és meg kell altatni. Ehhez semmi más nem kell, mint egy lábos, és langyosan kell tartani. Amikor már megaludt, le kell szedni a tetejéről a tejfölt. Én két liter tejből négy deci tejfölt szedtem le!
Ezután fel kell melegíteni, nagyjából 40-45 fokra. Nos ehhez a cserépkályha teteje ideálisnak bizonyult. Egy éjszaka tartottam így, és reggelre ilyen szépen elvált a savó a fehérjétől:
Innentől egyszerű: tüll anyagba öntöttem, és felakasztottam, hogy kicsöpögjön. Estére kész is volt, és ment a hűtőbe, hogy a sorsát várja.
Ha megnézed a képen a kész túrót, akkor láthatod, hogy a lengyelek miért hívják ezt bialy sernek (ejtsd: bjali szer), azaz fehér sajtnak! Gyönyörű, remegős túrót kaptam:
Nos, mivel van túrónk, jöhet a kapros túrós. Csak azért mondtam el mindezt, hogy lásd, hogyan kell túróhoz jutni házi tejből...
Hozzávalók, ahogyan azt a Házi Sütemények második kötetében olvasta az asszony: 25 dkg. liszt, 4 deka vaj, 5 deka cukor, 1,5 dl. tej, 2 tojássárgája, 2 dkg. élesztő, egy csomag vaníliás cukor, csipet só.
A töltelékhez:25 deka túró, (a képen látható darab a kóstolás előtt 491 gr. volt, és ehhez két liter házi tejet használtam!), 1 dl. tejfel, 3 dkg. liszt, 2 dek vaj, 2 tojássárgája, 1 tojás, 5 dkg. cukor, 1 csokor friss kapor (a fagyasztóban találtunk...). Futtasd fel az élesztőt a tej egy részében, a maradékban feloldod a vajat és a cukrot, a tojássárgákat meg a sót. Hozzáadod az élesztőt, beleszórod a lisztet, összedolgozod, és negyed órát keleszted.A tészta 2/3-t kinyújtod, kibélelsz vele egy közepes tepsit. A túrót áttöröd, hozzáadod a tejfelt, a tojássárgákat és a cukrot, habosra kevered, rásimítod a tésztára. A kaprot vajon kissé megpirítod (eléggé magába szívja, az asszonykámnak még kellett hozzá adnia). Ezt a töltelék tetejére szórod egyenletesen, a maradék tésztából egy centi széles csíkokat varázsolsz, és a tetejére fekteted. Most már csak meg kell kenned tojássárgával, és 180 fokon szép pirosra sütöd.Így kell, hogy kinézzen:
Ha visszajáró vagy, akkor tudod, hogy nagyon szeretem a barszczot, a lengyel céklalevest. És persze nemcsak a lengyelt. Ukrán szakácsok nagyon tudják készíteni! Nos, nemrégen Vicuska blogjában olvastam egy receptet, ami megindította a nyálelválasztásom.
A recept két részből áll, mert leírja a fokhagymás vajas zsömlét is hozzá, ami számomra azt jelentette, hogy Vicuska pontosan ismeri, hogyan eszik az ukránok.
Ha nem tudod, akkor most tudd meg, hogy a tengerjárókon mindig írtam naplót (1995-2010 között), és azt a Seafalcon mesél blogomban rendszeresen közzé adom. A 2008-as naplóra még kell várni, ezért kimásolom a február 12.-i bejegyzés egy részét, amit a MV Johanne hajón írtam (ha érdekel egy tengerjáró élete, mindennapjai, sztorik, történetek, akkor nyugodtan iratkozz fel. Nagyjából heti két bejegyzés van, nem sok, de érdekes, ugye Fernel, Wanda, Aleda, Melissina2, Róza?):
"Valamit kell csinálni ezzel az Oleg gyerekkel! Ma a borscshoz pampuskit sütött, megszórta és megkente fokhagymával, hát olyan, de olyan finom volt! És ezt nemcsak hallomásból tudom, mert volt alkalmam három darabbal bendőséges viszonyba kerülni!
Vacsorára meg nyúlhusi volt, nagyon ízletes, hozzá kását készített, az is első osztályú. Másképp készíti, mint Dimitar, az övé krémesebb, a bolgáré pergő volt (és az se rossz). Azt mondja Oleg, hogy a német parancsnokok a kását "fekete rizs" névvel illetik és utálják."
Szóval fentebb láthatod, hogy én Oleg által már ismertem ezt a hozzávaló finomságot! Azon a hajón sok borscsot ettem, és azt hiszem, kétszer nem volt egyforma. Más hússal, kicsit más ízesítéssel adta. És az is biztos, hogy az Oleg gyerek remek szakács volt!
Az enyém így sikerült, amit most Seafalconné főzött:
Az asszony feltett vagy másfél kiló húsos karajcsontot főni babérlevél ízesítéssel. A zöldségeket (2 sárgarépa, egy fehér, 60 deka krumpli, 2 kisebb cékla) felaprította.
Két kiskanál cukrot a forró lábasba szórt, kicsit karamellizálta, majd rálottyintotta az olajat, az apróra vágott hagymát megfuttatta az olajon (a fokhagymát kifelejtette, de ezért nem vettem a fejét, mert így is fantasztikusan finom lett!)
Az aprított zöldségeket megdinsztelte, egy nagykanálnyi paradicsompürét adott hozzá, és rádobott egy negyed fej felszeletelt káposztát. Tett bele babérlevelet. Összepárolt mindent, majd felöntötte a csontlével. Sózta, borsozta.
Lengyel szakácstól tanultam, hogyha nincs kvasz, amiből ők készítik, akkor ecetes cékla levével savanyítják. Nos az asszonykám is ezt tette, és az üveg alján árválkodó pár céklakarika is belekerült a levesbe (ezek a lila színűek).Mielőtt elkészült, beletette a karajcsontokat, és belereszelte a harmadik fej céklát. Ekkor adott hozzá a fagyasztóból négy kis paradicsomot. Azzal is rottyant egyet-kettőt.
Tejfelesen tálaljuk.
A petrezselyemzöld hiányzik a levesről, mert teljesen elfelejtkeztem róla, ugyanis a kertből való behozatala az én feladatom lett volna, de én mindig csak netezek, és olyankor se látok, se hallok, és mindent elfelejtek... (Az asszony nem fejezett le ezért - mert tett bele szárítottat, amikor a zöldségeket megdinsztelte, így kvittek vagyunk.)
Namármost: holnap ez lesz az ebéd, és ígéretet kaptam a fokhagymás pampuskára is!
Mondtam, hogy tejfelesen tálaljuk? Ahogyan az ukránok? Mert a lengyelek nem tesznek a tetejére.
Így la:
