Mosogatógép tabletta és kacsafröccs

Hát, nagyon régen nem írtam a főzős blogjaimba!

És ráadásul most se ételrecepttel jelentkezem, de tuti hasznos mindenkinek, akinek mosogatnia kell (géppel).

A minap vettünk mosogatógépet, az asszonykám beadta a derekát, belátta, hogy egyszerűbb az élet, ha a mosatlant gépbe tesszük, és nem kell a derekat, gerincet fájdítani a mosogató mellett állva, hanem csak ki kell venni a masinkából...

Na, a gép megvan, és szembesülsz a kemikáliák árával, és már nem olyan rózsás a helyzet, persze ha az a kategória vagy, aki árérzékeny mondjuk a nyugdíjából kifolyólag.

Azt mondják, az ember akkor találkozik a szükséges információval, amikor eljött az ideje. Így én másnap rábukkantam egy cikkre, ami szerint csináljak itthon mosogatótablettát, sokkal olcsóbb.

Elolvastam, végiggondoltam, és azt mondtam, hogy annyiért megéri foglalatoskodni a dologgal.

Megvettem az anyagokat:

Szódabikarbónát 1 kilós kiszerelésben, citromsavat szintén 1 kilósat, mosószódát 1 kilóst, nátrium-prekarbonátot (Oxy) fél kilósat. Én Gazdaboltban vettem, és utána láttam, ha elmentem volna Gianniba valamivel olcsóbban jutottam volna hozzá.

Akkor nézzük, miből mennyi kell?

Szódabikarbóna 4 ek. azaz 100 gr.

Citromsav 2 ek. azaz 50 gr.
Mosószóda 1 ek. azaz 16 gr.

Nátrium-prekarbonát (Oxy néven kapható, de a Gianniban így van kiírva, hogy nátrium prekarbonát) 1 ek. azaz 16 gr.

Konyhasó 2 ek. azaz 60 gr.
Az anyagokat kimértem, majd alaposan összekevertem

Most jön a frikk-frakk: aszondja a cikk, hogy adjak hozzá kevés vizet, és addig keverjem, gyúrjam, amíg sima masszát nem kapok, amit aztán a szilikon jégkockatartóba tömködhetek.

Nagyon szeretem a copy+paste cikkeket (találtam máshol is, szó szerint ugyanezt), mert a szerzőnek valójában halovány dunsztja sincs arról, amiről éppen "szakért".

Nos, ha vizet adsz hozzá, először is elkezd habzani...

Mondjuk ez nem igazán baj, főleg, ha tudod, hogy a citromsav és a szódabikabóna a kacsafröccs hozzávalói, tehát muszáj neki habzani. Viszont a kevés víz nem igazából laboratóriumi egzakt mennyiség, így én többet öntöttem rá a kelleténél, ezért még egy adagot kimértem, hozzáadtam, és megfelelő lett az állaga.

Valamiért kimentem, pár perc múlva vissza és csudálkozva láttam, amit a cikk írója nem, mert nem csinálta meg, hogy majdnem teljesen ki volt kristályosodva a masszám. Kicsit még alakítható volt, sikerült retro jégkockatartóba belenyomkodnom. 

Két ilyen tartó lett tele (a másik 4x4-es). Pár óra alatt megköt, és kivehető. Nekem a kockáim 12 grammosak lettek, egy gyári kocka az 17 gramm, lehet játszani, nagyobb formával, egyet elfelezni és másfelet használni. Az biztos, hogy egy kockával az első mosogatás jó eredményt adott.

Ja, az öblítő folyadék meg természetesen ecet, és a 2500 Ft/l ár helyett megúszom 199 Ft-ért...

Említettem a kacsafröccsöt, amiről nem biztos, hogy hallottál. Valamikor, hajdanán, amikor kisgyerek voltam, és a bolt másfél kilométerre volt, tehát nem ugrottunk le vásárlani csak úgy, a nevelőapám ha szomjas volt, kacsafröccsöt ivott. Egy pohár vízbe egy kiskanál szódabikarbónát elkevert, hozzá egy kiskanál ecetet tett, az egész elkezdett pezsegni, mint a szódavíz, és egy hajtásra megitta. Ezt hívta kacsafröccsnek. Én is szerettem, jó párszor ittam.

Hajdanán a házi orvoslásban a szódabikarbónát azok szedték, akiknek sok volt a gyomorsava. Megitták a szódabikarbónás vizet, a gyomorsavval reakcióba lépett, és enyhült a sav okozta kellemetlenség (és marha nagyokat böfögtek, mert a széndioxid gáznak felfelé könnyebb volt távoznia, mint megkeresni az alsó kijáratot.)

Tizenegy fej fokhagymapucolás 20 perc alatt

Csiliszószt főzök. Van nekem egy jól bevált szószom, amihez sok-sok fokhagymát használok. Jelen esetben tizenegy fej várt megpucolásra. Hát ezt hagyományosan nem lehet, belepistulok, amire elkészülök!

Kerestem a Youtube-on módszereket. Megmutatom, melyiket találtam alkalmasnak, és után, hogy nekem hogyan sikerült.

Nos ez a videó:

Ez a tuti módszer, de ez a tenyérrel való csapkodás egy fej esetén még elmegy, de tizenegy esetében nem!

Fogjuk a fokhagymafejet:

Ezt most nem a tenyeremmel csapom szét, hanem ráteszek egy kisebb vágódeszkát,

Erre csapok rá. Lehet kettőt is... A fokhagymánk szépen szétlapul.

Ezután megy az edénybe. Én sokáig nem alkalmaztam a módszert, mert misztifikálták ennél a lépésnél, két egyforma fémtál kell, meg efféle. Hát nem. Kell egy edény, meg fedő, amiben jól kopog majd rázás közben. Én egy acél edényt és üvegtetőt használtam, 6-10 másodpercig erőteljesen ráztam, íme az eredmény:

Láthatod, hogy a gerezdek levetkőztek, és ami nem, azt könnyen lekaparhatod...

A tizenegy fej megtisztítása nem volt több húsz percnél!

Na, megyek, pépesítem és a szószhoz adom!

VI. Nagymarosi Csípős Fesztivál

Nagyon vártuk!
Aki tudott eljött! Aki nem, az bánhatja, mert egy remek rendezvény volt!
Nagyon sokan árultuk a csilis termékeket, szószokat, paprikákat, csilivel készült finomságokat.
Én igyekeztem a tavalyi helyemre menni, sikerült is helyet kapnom, hiszen hatra érkeztem. Kipakoltam, kicsit körbejártam, nézelődtem, mert amikor nincs még vásárló, megtehettem.

Számomra, sajnos a programok csak "elvi jelentőségűek" voltak, mert semmit nem láttam belőle, így nem tudok beszámolni. Hja, ha az ember egyedül megy, akkor nincs kóricálás, mászkálás!
De a végére beszúrom az eseményről készült videót, azon legalább elmeséli Nagy Gábor!
Élményem azért volt!
A vásárlók között megláttam egy ifjú hölgyet. Istenem, de ismerős! Honnan ismerem??? Törtem a fejem, nem jöttem rá. Tipikusan az a szituáció volt, amikor tudod, hogy van egy helyzet, amikor biztosan tudnád kicsoda az illető, de most más helyzetben látod... A bolti pénztárost az ember a bolt egyenruhájában ismeri, még ha köszönő viszonyban is vannak, és az utcán nem tudja hova tenni. Aztán úgy döntöttem, hogy a fiam baráti körébe tartozik, talán az esküvőjéről ismerem... Amikor harmadszor elsétált a sátram előtt és nem jöttem rá, odamentem hozzá.
- Ne haragudjon, mondja már meg, hogy honnan ismerem? - kérdeztem.
A leányzó elmosolyodott:
- Ha látta a Séfek séfét...
- Barbi! - kaptam gondolatban a fejemhez! Hát persze. Ha a fekete sávos séfkabátban jött volna Nagymarosra Pálfi Barbara, nem kellett volna törnöm az agyamat, hiszen láttam a Séfek séfét, és kétszer megnéztem az ismétlést is (az eddig itthon ment legjobb főzős műsor volt).
Majdnem sötétedésig maradtam. Jó volt, remélem jövőre is el tudok jönni!

Jó kis tavaszi leves mángoldból

Az úgy volt, hogy tegnap reggel kimentem a kertbe, és mit látok? Ezt:

A mángold kezd magnak menni, de a levelei gyönyörűek, azonnal egy levesre gondoltam. Az asszonyka adott jó kis csirkepörköltöt Pesten, de az ebéd leves nélkül olyan, mint a szél jégeső nélkül, csudát sem ér...
Szóval leszedtem jó pár levelet. Nos, hogyan kell elkészíteni: fel kell hívni az asszonykámat, mert ő a nagy tudója a mángoldlevesnek, nagyon szeretem, ahogyan készíti. Szóval meginterjúvoltam, és nekiálltam:

A nyelet és vastag eret kivágtam, és felaprítottam, nagyjából fél centis darabokra. A leveleket egymásra fektettem, felcsavartam és felszeleteltem.

Két gerezd fokhagymát apróra vágtam, egy kis fej hagymát apróra kockáztam.

Olíva olajon megdinszteltem a hagymát, hozzáadtam a fokhagymát, azt kicsit megfonnyasztottam, majd jött hozzá a felaprított levélnyél és erek. Sóztam, borsoztam, hagytam dinsztelődni. Közben egy tyúkhúsleves kockából készítettem "alaplevet". A csíkokra vágott leveleket rádobtam, lefedtem, hagytam, hogy összeessen, majd felöntöttem a csirkelével. Egyszer felforrt, majd behabartam tejföllel (bár az asszonykám tejszínnel sűríti, de mivel nem volt itthon, ezért ettől elment a kedvem).

Felforraltam, hagytam, hogy a liszt kifőjön, és kész.

Csináltam hozzá pirított füstölt kolbászt.

JÓ ÉTVÁGYAT HOZZÁ!

Nagyszékelyi "kelt-sült-főtt" cipó

Azt nem tudom, hogy ez valójában micsoda? Lehet hívni cipónak, pogácsának, attól függ, hogy mekkora a kiszúród, de lehet gőzgombócnak nevezni, én amúgy a knédlifélék családjába sorolom. Egy biztos, minden várakozásomat felülmúlta!

Nagyszékelyiekkel beszélgettem a fészbukon, naná, hogy kajákról. A praj mibenlétéről folyt a diskurzus, amikor megkaptam ezt a receptet. Két forrásom is volt, az egyik gőzpogácsának hívta, a másik kelt-sült-főttnek. De az, hogy ez micsoda? Hát kelt-sült-főtt. Szóval lehet, pogácsa, cipó, gombóc. Bár a gombócnak nem igazán ropogós az egyik fele, és krémesen lágy a másik!

Most mondhatnád, hogy lássuk a receptet! Oké, de van egy bökkenő! Miként minden valamire való kajának ennek is van több változata! Rögtön kettőt kaptam, majd amikor sorra kerülnek, megmondom mindkettőt.

Hát akkor vágjunk bele!

Elsőként készíts egy lágy kenyértésztát. Hadd ne mondjam el, de só, víz, liszt, élesztőből áll. Ha még nem süttél, akkor menj el Limara pékségébe, ott hegyekben állnak a kenyér receptek.

A kenyértésztát nyújtsad ki jó egy ujjnyi vastagra, és bökj ki belőle szép korongokat.

Én egy nagyobb üvegpohárral csináltam. Ezután végy egy öntöttvas lábast, aminek van jó súlyos és passzentos födője (nekem zománcos lábasom volt/van csak). Vastagon kend ki zsírral a hideg lábast mondja az egyik forrás, vékonyan kend ki zsírral a langyos lábast, mondja a másik. Ha megvan, akkor sózzad meg a zsírt, és hintsed meg pirospaprikával.

Megtettem. Ezután tedd bele a kerek lepényeket úgy, hogy összeérjenek utasít az egyik recept, míg a másik szerint hagyjunk úgy hézagot, hogy ha megnőnek, akkor se érjenek össze!

Az előző változatot preferáltam, de azért a pogácsákat megkentem zsírral az érintkezési pontokon. A következő lépés, hogy felfűtöd a sütőt, bár a második verzió szerint platnin sül a finomság. A második verziót itt most egy kicsit magára hagyjuk, mert én az elsőt követtem.

A sütő forró, most forró vizet öntünk a pogácsák mellé, annyit, hogy épp ne lepje el őket!

Megy rá a fedő, és be a forró sütőbe. Na, itt jön a tanácstalansági faktor, mert sütési időre nézvést nem kaptam sem ukázt, sem instrukciót. tehát meddig sül, azaz fől és sül? Hát bizony én úgy jó húsz perc múlva vettem a bátorságot, és belekukkantottam! Még nem volt jó, de öt perc múlva már láttam, pirosodik a teteje, ezért kivettem!

Megmondom az igazat, az illata csuda finom volt! Próbáltam kiszedni őket, ám mindegyik egy kicsit le volt ragadva, de azért sikerült kibányásznom a lábasból!

Direkt úgy tettem tányérra, hogy lássad az alját is meg a feljét is! Vannak folytonossági hiányok, amit viszont ki lehet kaparni a lábasból, és a kaparék, hát barátom, az aztán csak a finom!

A cipóknak (mert nagyra szaggattam) isteni ropogós a teteje, az alja krémesen lágy! Amikor beleharaptam, a tészta rugalmas volt, gyönyörű... az alsó része finom sós-paprikás... hát mit mondjak? Isteni lett!

Most visszatérek a második verzióhoz. Azt platnin sütik, amikor az alja megsült, akkor megforgatják, és akkor öntik nyakon sós vízzel, és készre fől-sül. Ez a forgatós változat, ebben nincs gyakorlatom, majd még érdeklődök felőle, és meg fogom azt is sütni, főzni!

Mást nem mondhatok, érdemes kipróbálni, én bablevest csináltam hozzá, azzal ettem, de sajnos nem lett igazán fotogén, így inkább nem mutatom meg! Ez persze nem akadályozott abban, hogy jó étvággyal le tudjam tolni!

Újra blogolok!

Uram Jézus! De régen írtam a főzős blogomba! Pedig nem mondhatom, hogy nem főzök... mert de!
Sokat vívódtam, hogy van-e értelme írnom ezt a blogot. Mert amióta rácuppantam a főzős "vetélkedőkre", rájöttem mennyire nem tudok főzni. Aztán a sok tépelődés végeredménye az lett, hogyha lesz hozzá erőm, tehetségem és időm, akkor folytatom.
Mire jutottam magamban?
Biztos, hogy nem tudok egy fine dining ételt elkészíteni, de ez a szakács szakma része, és nagy gyakorlatot igényel. Tehát azzal biztatom magam, hogy nekem ilyet nem kell tudnom.
Lehet, hogy nem tudok ad hoc alapanyagokból 20 perc alatt egy ízletes előételt varázsolni, de ez maradjon az álfőzőversenyek álversenyzőinek a problémája.
Lehet, hogy nem tudok a házias koszttól két hónap alatt eljutni a Mesterszakács fokozatig, de nem is akarok.
Lehet, hogy nem tudok olyan ételfotót készíteni, mint a profi stylistek, de maradjunk abban, hogy ez is egy szakma, ami hosszas tanulást igényel, és ehetetlen anyagokkal teszik kívánatosabbá a fotózandó ételeket...
Akkor mit tudok?
Háziasan főzni. Úgy, hogy aki elé leteszem, jóízűen meg tudja enni.
Le tudom fényképezni, amúgy amatőr módon és aki meglátja, az azt mondja: ezt én is meg tudom csinálni. És nem érdekel, hogy nem vagyok food stylist, nem érdekel, hogy nem vagyok sous chef, akinek a kisujjában van a gasztronómia. Olyan vagyok a gasztronómiában, mint a vitorlázók a tengerészek világában...
Így aztán előveszem a régebben megfőzött kajáimat, és folytassuk a blogot!

Retek, ami fekete

Vannak hűbelebalázsok, akik fogják a fekete retket, megsózzák, azt' megeszik. Hát mit tudnak ők... Aki tudja: Kécza Sanyi!

Kécza Sándor

Fekete retkeket enni kell, mert jó. Fekete retket enni kell, mert tele van vitaminnal, hasznos ásványi anyagokkal, rostokkal. Fekete retket enni kell, mert segíti az emésztést, a gyomor működést. Fekete retket enni kell, mert fényesebbé teszi a hajat, mondta … na, ilyen marhaságot anyám soha nem mondott, annál ő józanabb gondolkodású asszony volt, de jól szokott mutatni az ilyenfajta írások elején a népi bölcsesség.

 Tehát szeretem én azt a retket, az a summázata az iménti bevezetőnek. Venni kell hát … de hol? Zöldségesnél? Ugyan kérem … kevesen viszik, keveset rendelni meg nem lehet, csak rárohad az emberre, így hangzott a magyarázat, mikor felróttam hiányát a kedvencnek a pultnál, fizetés közben. Másutt kell hát keresnem …Adódott is rögvest a megoldás, a multi! Sőt, az intermulti! És valóban, mikor betértem az egyikbe, lám, ott mosolygott rám  … eh, badarságot írok, tehát feketéllett rám a zöldséges pult egyik zugában. Fő helyre nem kerülhetett, hisz ő csak egy megtűrt, vidéki rokon, az árával sem versenyezhetett az import paprikákkal, paradicsomokkal, a 240 forinttal nem vehette föl a versenyt az aranyárban mért egyéb zöldségekkel. Szemügyre vettem hát a kínálatot, bizony, nem voltak frissek azok a fekete gömböcök. Élemedett korukra a héj ráncosságából következtettem, ráncosak voltak, mint a sokat megért nénék orcája. „Csak akad közöttük nekem való!” – túrtam bele a halomba. Akadt, sőt rögtön kettő is akadt! Két, jó férfiökölnyi darab került elő a mélyből. „Ti lesztek azok, akik étkemül szolgáltok majdan!” -  öntöttem beléjük a reményt.

 Tértem így haza a zsákmánnyal, hogy azon nyomban neki is lássak az elkészítéséknek. Mert kérem, nekem a fekete retket el kellett készítenem, hogy másnap a gyönyörök kertjébe juttassanak, mikor fogyasztom a vacsorámhoz. Nem feledtem a tanácsot, ami kimondja: „A retek reggel méreg, délben vétek, este étek!” De nem csak úgy magában, mert kell mellé felvágott és kenyér, és önmagában sem állna meg a helyét, csak úgy felvágva … nem, kellesz ehhez más is! Sózzam meg? … úgy túl parlagias, hétköznapi. De mivel bolondítsam meg? – vettem szemügyre a spejz ajánlatát. És találtam valamit … sőt, több valamit is! Póréhagyma zöldje …kicsit fonnyadt, de majd csak összebarátkozik a retekkel! Fokhagyma gerezd, az mindenre jó nálam, miért éppen erre ne lenne jó?  Alakul, alakulgat … És akkor felcsillant a szemem! Megvan! Megtaláltam! Megtaláltam a savanyús vödröcske személyében! „Vecsési vágott savanyúság” – hirdette a címke, de erre csak legyintettem. „Leszel te olyan savanyúság, de olyan, hogy na!” – bíztattam. Mert bizony nem volt üres a műanyag kübli! Volt abban még némi káposzta, pár szelet savanyú uborka, akadt benne két fefferóni is. - amik egy másik vödörből költöztek ide – de ami a lényeg, volt benne lé! Fűszeres lé! Ez az, ami igazán kellett nekem! Ragadtam is el polcról, vittem is ki a konyhába, nyitottam is fel rögvest és csuktam is vissza azonnal.  Mert az odőr bizony nem volt való egy tisztességes polgári lak konyhájába. Megszállt a kétség … mi lesz, ha ebbe beleaprítom a retkemet? Ízbomba? Bűzbomba? Nagy valószínűséggel mindkettő. Gyorsan eloszlattam kétségeimet, s hozzá láttam a retek pucolásához. A legélesebb késsel hámoztam meg, hogy minél kevesebb menjen veszendőbe az értékes belbecsből, majd óvatosan felszeleteltem, nem túl vékonyra, nem túl vastagra, hogy kellőképpen átjárja majdan a lé a retkemet. Óvatosan felnyitottam a vödröcskét,  - már nem is tűnt olyan rettenetesnek az illat, miután az imént már szellőzött pár pillanatot a zagy, meg a retek is hozzátette a maga szagát a konyha légteréhez – és elkezdtem belehalmozni a szeleteket. Néha megálltam – részint, hogy megtöröljem könnyező szememet, részint, hogy villával segítsek a szeletek közé némi káposztát és uborkát – és lassan feltöltődött a vödröcske. A végét már úgy kellett beletuszkolni, de így is kimaradt, két szelet. „Hamm, bekaplak!” – mondtam, és bekaptam. És többet már nem is tudtam mondani! Mert olyan erős volt, de olyan …olyan, hogy rögtön kihozta belőlem a rég elfeledett náthám minden kellemetlen hozadékát! Nyúltam is rögvest a zsebkendőmért, töröltem meg elsőnek a szemem, majd trombitáltam egyet ormányommal. Kijött belőlem minden. „Úristen az ég aljában, mi lesz ebből holnapra?” – merült fel bennem, miközben rápattintottam a fedelet az edényre. A spájzba mentettem ki, a polcon még megfordítottam, hadd érjen össze holnapra, úgy lesz az igazi!

 A másnap nekem hajnalban kezdődött, álmoskásan pakoltam be a szükséges holmikat a táskámba, szemüveget és hozzá a könyvet, telefont és töltőt, ásványvizet és ennivalót  - na, itt kicsit megálltam. Mi lesz a retkem méltó ellenfele? Hosszas hezitálás után a csomagolt disznósajthoz nyúltam, vívjatok meg ti, ha eljön az idő! Még begyömöszöltem a vödröcskét és útnak indultam.

 Bent eltelt a napom, ahogy szokott, sok bosszúsággal, kevés örömmel és annál több üresjárattal, valamint egy kevés kőrözöttel déltájban, amihez szolid lilahagymát fogyasztottam, csak úgy, megszokásból. Vártam az estét. És az este eljött, a hét óra személyében. A kuttyot megetettem már, következzek hát én! Megterítettem, szépen kiraktam az eszközöket a kis asztalkendőre, ott volt már a disznósajt, szeletelt kenyér, és jött a vödröcske, immáron a talpára állítva. Meglehetősen zavarosnak tűnt a tartalma, még az is felvetődött bennem úristen, csak nem oldja a műanyagot? Talán azt mégsem …és felnyitottam.

 Abban a pillanatban megszűnt a világ körülöttem! Néma csend övezett. Kutyám, aki eddig a félig nyitott ajtóban leste, hogy jut-e neki valami jutalom falat, szűkölve hátrált ki bódémból, s húzódott távolba, amíg lánca engedte; a poloskák, amik oly’ vidáman korzóztak az ablakon, az összes lábukat összekapva zuhantak a mélybe, a lámpa is hunyorintott egyet, a tévé képernyőjén is azonmód megjelent az ikon, nincs kapcsolat; és mintha takarítógép zihálása is leállt volna egy pillanatra a műhelyben … még az utcán a kilencven éves mamáját sétáltató ismerős úr is megtántorodott volna, majd állt eléje életét adójának, hogy megvédje attól a rettenettől, ami a bódémból kiáradtt. Érezték már a kitörő vulkán bűzét? Szagoltak már erjesztetthalas hordót vietnámi piacon? Vettek le már tíznapos hordás után gumicsizmát a lábukról? Ébredtek százfős körletben a laktanyában, kétnapos menetgyakorlat után? Fogyasztottak netán száznapos tojást?  Úgy-e, hogy nem … én viszont igen, abban a pillanatban. Irgalom atyja, ne hagyj el, mindezt én, és egyedül?

 Kérdések kavarogtak a fejemben, és kavargott gyomrom, ott, alant. De felmerült bennem a családi hitvallás: nálunk ételt csak a főzőjével együtt dobunk ki! Tehát ennem kell! És ettem! Emeltem a villát ajkamhoz, rajta a retek szeletekkel és az egyebekkel …és, most kövezzenek meg, rögvest, ízlett! Sőt! Finomnak találtam! Az íz rácáfolt az illatra, mert már azzá nemesült a számban érzett finomság okán.  Ettem és ettem, a disznósajt már csak kísérőnek tűnt a pácolt retkem mellé, jó belaktam mindkettőből, úgy igaz. Jó vacsorám volt!

 És az utózönge? Hát istenem, volt az is …